Amikor kezdődött
10 csodálatos év. Orvosilag úgy hívják, menopauza. Milyen fura szó, ez nem pauza, egyszerűen vége lett. Nem szünetel, nem átmenetileg nincs, hanem nincs.
Hát nem is hiányzik! Végre nem a naptár dönti el, hogy mikor mehetek fürdőbe, tengerpartra, hogy mikor esik jól egy nagyot túrázni, vagy … igen, azt, szerelmeskedni… Nem leszek álszent, ezt az egyet biztosan megtanultam.
Szóval 10 évig nem volt, nem is hiányzott. Épp ezért volt nagyon ijesztő, amikor az első jeleket észleltem. Vártam. Néhány napot. Aztán legalább azt megnéztem, hogy mit ajánl ilyen esetben doktorgoogle… Szerencsére egyből azt dobta ki, hogy a menopauzában előforduló vérzéssel mielőbb szakorvoshoz kell fordulni. De hát nemrég időpontot kértem az éves szűrésre, akkor most mi legyen? Morfondíroztam kicsit, aztán egy péntek délután megkérdeztem az épp aktiválódó új ügyeleti rendszer telefonszámán, hova fordulhatok. A kerületi szakorvosi rendelővel is beszéltem, de nyár lévén ott csak heti egyszer van rendelés, így mindkét helyen a Szent István Kórházat ajánlották.
Elautóztunk hát abba az épületbe, ahol 26 éve a legkisebb gyermekem, 10 évvel később pedig a húgom kislánya született, és – mivel már ott is csak ügyelet volt, - orvost kerestem. Eltartott egy ideig, mire sikerült beszélnem az ügyeletes fiatal doktorral.
Persze… Egy nyitott átjáróban a liftek és a nővérpult között, ahol folyamatosan járkáltak a belátogató fiatal apukák és hozták a frissen szült lányokat a szülőszobáról a nővérek és a szülésznők, és ahol a többi, orvosi segítségre szoruló páciens is várakozott, sikerült vele „beszélgetni”.
„Mi a panasza?” – kérdezte, majd miután végighallgatott, közölte, hogy „ez nem életet veszélyeztető állapot”, ezért majd keressem fel a kerületi szakorvost.
Ember, elmondtam, hogy heti egyszer rendelnek, péntek van, legközelebb szerdán!
Nem kaptam semmilyen tanácsot, hogy mit tegyek, egyszerűen elküldött… És nem, ez nem a magyar egészségügyi rendszer hibája, ez konkrétan az ő emberi – orvosi döntése volt.
Mit tehettem, hazamentem és vártam. A tünetek nem rosszabbodtak, nem voltam különösebben rosszul, hát próbáltam kitalálni, hogy mit tegyek.
A következő hét elején – mivel rendelés nem volt, és már amúgy is nagy divatja van ennek a koronavírus óta, - e-mail-ben kerestem meg a kerületi rendelőt, leírtam a tüneteket, és kértem, hogy a szerdai rendelésen fogadjanak. Azt a választ kaptam, hogy októberre tudnak időpontot adni. Augusztus 27-ét írtunk.
Októberre? Tényleg? 10 év után jelentkező vérzéssel? Hiszen ez rémisztő!
Ekkor már tenni kellett valamit. A szeptember végére foglalt rákszűrés időpontját előbbre kell hoznom, ez nem vitás. És valahol itt belenyúlt egy felsőbb hatalom az ügybe, hiszen abba a magánrendelőbe, ahová készültem, találtam aznap délutánra foglalható, szabad időpontot.
Érdekes megfigyelni, hogy bánnak az emberrel, ha a saját pénzét szánja a vizsgálatokra… Mindenki mosolyog, kedves, embernek érzed magad. Persze, ennek meg is kérik az árát! Bár már elég régóta mondogattam a férjemnek, hogy a fogorvosra, a szemüvegre és a nőgyógyászra nem fogom sajnálni a pénzt, ennek most konkrét eredménye lett.
Meg kell azonban jegyeznem már itt, hogy amit az egészségügyi dolgozók részéről kaptam – empátia, szakmai tudás, kedvesség, mosolyok – egyáltalán nem a pénzről szól! A legnagyobb respekt mindenkinek, akik a nehéz órákban mellettünk állnak!
Alaposan megvizsgáltak, levették a szűréshez szükséges mintát, és jött a kedvencem, a hüvelyen keresztül végzett ultrahang.
Jaj, muszáj? Kicsit olyan, mint az erőszak…
Vastag a méhnyálkahártya. Sokkal vastagabb, mondta el a doki, mint normál esetben. Mégis, mennyire? Hát, 2-3 mm helyett úgy 12-13 mm-t mér az ultrahanggal… És ez sajnos okozhat rendellenes vérzést, mint ahogy okoz is.
Ellenszere egy alapos nagytakarítás odabent, vagyis egy egészségügyi küret, ahogy mindenki ismeri az eljárás rendes magyar nevét.
Basszus, most ki fognak kaparni? A 80-as években felnőtt kamaszként nem túl jó emlékeim fűződnek ehhez a szóhoz, olvastam Szilvási Lajos regényeit, láttam a Szerelem első vérig filmszériát. Tényleg ez vár rám? Jó, oké, ez egészségügyileg indokolt, de olyan fura…
Döntsem el, hogy magánúton végeztetem-e el a műtétet (csekély néhányszáz-ezerért), vagy keresek állami kórházban orvost, aki megteszi ezt nekem a biztosításom terhére, ez volt a következő feladat. Csakhogy az élet hatalmas rendező!
Amikor már tudod, hogy baj van
Alig telt el 24 óra a vizsgálat után, amikor megdöbbenve észleltem, hogy az addig csekélyke, inkább színes folyás hirtelen hatalmas, vörös folyammá változott.
Na jó, ennek fele se tréfa, muszáj megoldást keresni gyorsan…
Igyekeztem nem pánikot kelteni az éppen nálunk csacsogó kicsi lányomban és a férjemben, de csendben közöltem velük, hogy akkor most irány az István. És az égiek keze ismét felettem pihent: kiderült, hogy a lányom legjobb barátnője, aki csecsemős nővér ott, ahol az én picikém született, éppen dolgozik, és éppen tud szólni egy olyan orvosnak, akiben megbízik. Autóba pattantunk tehát, és újra az István nőgyógyászatán találtam magam, ezúttal azonban egy olyan doki fogadott, aki meg is vizsgált, alaposan ki is kérdezett. A műtét eldöntött kérdés volt – biztos, ami biztos, azért ő is használta az ultrahangos fütyköst, – kaptam gyógyszert a vérzés csillapítására és azt is megbeszéltük, hogy szeptember közepe után befekszem egy napra és túl is leszek rajta.
Kicsit ijesztő volt, de elfogadtam, mert mindkét orvos elmondta, hogy a belőlem kiszedendő anyagot elküldik szövettanra, hiszen biztosra kell menni, hogy nincs rosszindulatú elváltozás. Nem vettem különösebben a lelkemre, hiszen rendszeresen jártam szűrésekre.
Az első hiba. Félvállról vettem, hogy ez lehet nagyobb baj is…
A gyógyszer segítségével kibírtam a következő heteket, de a felírt mennyiség elfogyott, így kértem a háziorvosi rendelőt, hogy írjanak fel még egy dobozzal, hogy a műtétig elég legyen. Kiderült, hogy ezt csak szakorvos írhatja fel, tehát – mivel nem voltam a városban, - újból írtam a kerületi szakorvosi rendelőnek (rendelés még mindig csak hetente egyszer), hogy dobják fel a felhőbe a receptet, ekkor jeleztem azt is, hogy mi volt a diagnózis, amivel ők csak októberben akartak fogadni. Visszaírtak, hogy ezt csak személyesen írják fel.
Hogyan? Akkor mégis van azonnali betegfogadás?
Mivel nem tudtam személyesen megjelenni, végül az István kórház orvosát értem el, aki felírta és elküldte a felhőbe a receptet. Még néhány nap volt hátra a műtétig.
A rendszer – (lehetne) – tökéletes (is). Az operáció előtti napra tudtam foglalni időpontot laborvizsgálatokra és EKG-ra is.
Remek. Így egy nap szabadsággal megúszom a két vizsgálatot.
A labor előtt kiderült, hogy ugyanarra az időpontra (reggel 07:15), kb. negyven másik páciensnek is van foglalt időpontja, tehát nagyjából mindegy, hogy mikor érkezik az ember lánya, és a sorszám sem feltétlenül irányadó, hiszen – és ez érthető is, - a cukrosok és a kismamák előnyt élveznek. Délután ebből tanulva már jóval előbb mentem az EKG-vizsgálatra, de ott tényleg nem kellett várnom, sőt, az időpontom előtt már kint is voltam.
Gyakorló Google-vélemény-író vagyok, így azonnal adtam is néhány csillagot a kerületi egészségügyi intézménynek, hiszen az ott dolgozók odafigyelése, hatékony és fájdalommentes kezelése nagyon jól esett.
És elérkezett a műtét napja. Reggel 7-kor, sőt, már előtte sorakoztunk néhányan a kórház ambulanciájának üvegajtajánál. Ki vérvételre, ki vizsgálatokra várt, velem együtt hárman hasonló műtétre, más-más okból. A 22 éves kislány a második abortuszára, a 38 éves hölgy egy polip eltávolítására érkezett, én pedig – már a koromnál fogva is – eléggé kilógtam a rendelésre várók sorából.
Jó másfél-két óra eltelt, mire felkísértek bennünket az osztályra, ahol mi hárman együtt kerültünk egy nagyobb kórterembe. Megkaptuk az instrukciókat, majd a branülöket is, megmérték a vérnyomásunkat, aztán szépen egyenként jöttek értünk a műtősfiúk. Másodikként kerültem sorra, érdekes élmény volt az altatás előtti egy perc – mondtam is az anesztes csapatnak, hogy kérek otthonra is abból a cuccból, amit beadtak, – de nagyon hamar elaludtam és még álmodtam is. Aztán felkeltettek azzal, hogy pattanjak le a gurigálós ágyról és feküdjek be a saját ágyamba. Kicsit fájt, kicsit csípett, de délben már túl voltam az egészen. Pihentem, olvastam, sétáltam, aztán este hatkor megkaptuk a zárójelentést és mehettem Isten hírével. Az orvos azt mondta, hogy a szövettan után beszélünk.
Amikor igazán megijedsz
Én lelkes híve vagyok ennek az új, elektronikus rendszernek, minden téren. Használom is. Időpontot foglalok orvoshoz, kormányablakba, ügyintézéshez. Hivataloknak, közüzemi szolgáltatóknak, hatóságoknak írok levelet. Napi szinten használom az ügyfélkapumat. Megnézem a recepteket a „felhőben”, elolvasom a rólam feltöltött egészségügyi dokumentumokat. Na, ez volt a második hiba…
Régen, ha valami vizsgálat után lelet érkezett, azt általában az orvos kapta meg és kerített rá időt, hogy szépen leüljön a pácienssel és megbeszéljék, hogy ez vagy az a diagnózis, ezt vagy azt kell tenni a gyógyulás érdekében. Hát most felhő van. Azonnal feltöltött, a kívülálló számára nem feltétlenül érthető, vagy nem feltétlenül feldolgozható anyagok érkeznek. Hát jól vigyázz, mire kattintasz!!!!
Átlagos kedd reggel volt, október 1-e, a metrón ültem, ahogy minden nap munkába menet. Telefon a kezemben, pittyenés, új e-mail érkezett, benne: új egészségügyi dokumentum elérhető az Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatási Térben. Most? Reggel fél 8-kor? Nem is voltam orvosnál… És megnyitottam…
Az ítélet: az endometrium rosszindulatú daganata.
Azért ez elég egyértelmű. Nagyon igyekeztem nem doktorgoogle-höz fordulni, de talán érthető, hogy viszonylag hamar választ szerettem volna kapni a kérdéseimre. Megpróbáltam elérni a műtétet végző orvost, ez a lányom barátnőjén keresztül sikerült is elég hamar, emellett elküldtem a dokumentumot drága háziorvos barátnőmnek is.
Megerősítették, amit nem akartam hallani.
Rák.
A világ egy másodperc leforgása alatt olyan más lett. Mintha egy üvegkalitkába zártak volna és minden, ami történik, rajtam kívül állna. Az emberek ugyanúgy mászkálnak a világban, villamoson, buszon ülnek, ügyeket intéznek, születnek, szeretnek, beszélgetnek, tovább mennek. Olyan távoli lett minden. Olyan „nemfontos” lett minden. Vagy én változtam meg? Egyetlen szó hatására?
Viszont, ha már az, legalább műtéti úton gyógyítható fajta: méhtestrák. Azóta már tudom, hogy a gyógyulási esélyeket tekintve az egyik legjobb verzió, a szenvedő szerv eltávolításával akár teljes gyógyulás is elérhető, az 5 éven túli túlélés esélye akár 95%.
Hittem még ekkor… Nem akarok spoilerezni, de nagyobbat nem is tévedhettem volna. A harmadik hiba.
Nem előzhető meg, nem szűrhető. A menopauzával érintett nők közül sokan betegednek meg emiatt, szinte járvány, mondta a kórházi orvosom.
Persze, ez engem nem vigasztal…
A következő hétfőn – újabb nap szabadság, a munkáltató is biztosan örül…, - találkoztunk a kórházban, hogy megbeszéljük a továbbiakat. Másnap vérvétel, ami a harmadnapra előirányzott CT vizsgálathoz kell. A CT-n az orvos telefonja alapján fogadtak, de azért ráírta a vizsgálatkérő lapomra, hogy kolléga közeli hozzátartozója vagyok.
Így avanzsált kicsi lányom legjobb barátnője az unokahúgommá… Amennyit segített, még örökbe is fogadnám!
Mivel nem volt konkrét időpontom, azt az utasítást kaptam, hogy menjek a kórház radiológiájára reggel 8-ra, de lehet, hogy csak délután 2-re fogok végezni. Addig nuku kaja, inni is csak akkor, ha megengedik! Felszerelkeztem hát olvasnivalóval, telefonnal, és lássuk… 08:25-kor már írtam a családomnak, hogy kint vagyok, jöhet értem a férjem.
Imádom a kórházi sorozatokat, ezért kicsit sejtettem, mi vár rám, egy ágy, amit ide-oda húzogatnak egy nagy fehér karikán át… Vénásan kaptam egy kis kontrasztanyagot, amitől forróságérzés fogott el és furcsa szájíz, utána meg kicsit szédültem, de úgyis várni kellett a fuvarra, így elücsörögtem a váróban.
Az itt dolgozók is biztosan láttak már sokféle sorsot, sokféle betegséget. Empátiájukért, figyelmességükért külön hála, ember voltam a szemükben, odafigyeltek a kényelmemre, a jóllétemre. És nem várakoztattak, nagyon hamar végeztem, utána volt időm pihenni otthon.
Innen aztán alaposan felgyorsultak az események. Elsőként – alig 24 órán belül – a felhőmben volt a CT eredmény, ami egyértelművé tette a szövettani vizsgálatban leírtakat, ezúttal képalkotás útján.
Meg még azt is, hogy zsírosabb a májam és degeneratív eltérések vannak a gerincemen… kösz szépen, kerüljön az ember orvosok kezébe, tuti találnak valamit, ami nem oké!
Ezután egy előzetes onkológiai javaslat érkezett – megint csak a felhőbe, ahol egy szakorvos leírta annak a műtétnek a szükségességét, amit az orvosommal már átbeszéltünk. A következő egy tizenhárom (!) orvos által aláírt onkoteam szakvélemény volt, ugyanerről. A sorsom tehát eldöntetett…
Mindezek alapján egy reggel felhívott a doktor úr, hogy akkor műtét október 22-én, előtte való nap kell jelentkeznem a kórházban, az újonnan elvégzendő laborvizsgálatok eredményével a kezemben.
Közben azonban kezelnem kellett egy másik problémát: a háziorvosunk tavaly elhunyt, így jelenleg nincs saját háziorvosunk, két körzet orvosai helyettesítenek, csak kissé nehézkes a kapcsolattartás, mert az egyik hétfőn és kedden, a másik meg szerdán és csütörtökön, plusz, ha valaki szabadságon van, azt is helyettesítheti valaki más.
Ember legyen a talpán, aki megjegyzi, hogy ki mikor és hogyan…
Mivel beutalókra volt szükségem, majd a műtét után várhatóan hosszabb utógondozásra, betegállományra, további beutalókra, gondoltam egy merészet, és először az egyiket, majd a másikat kerestem meg e-mail-ben, hogy a helyzetre való tekintettel felvenne-e saját körzetébe, így egyszerűsítve a dolgokat.
Nem. (Sok a saját betegük.)
És nem. (Indoklás ugyanez.) Oké, van még két másik körzet Wekerlén, hátha.
Nem. (Tavasszal nyugdíjba megy.)
És nem. (Ott is sok a saját beteg.)
Négyből négy körzet orvosa utasított el (hozzátéve, hogy a négyből két esetben csak az asszisztens írta alá a választ, lehet, hogy az orvosokhoz el sem jutott a kérésem).
Nos, ekkor kicsit megszeppentem… Háziorvos barátnőm épp helyettesítést vállalt a kerületben, és amúgy is ismeri a rendszert, hát ismét hozzá fordultam, és lett is megoldás: azonnal átvettek egy másik körzetbe, a beutalókat a laborvizsgálathoz már így kaptam meg.
Megjegyzem, azért ezen az idő múlásával is ki vagyok kissé akadva… És akinek nincs orvos – nővér – műtősfiú – stb. ismeretsége, azzal mit kezd a rendszer? Tényleg elvárás egy egyébként is rémült betegtől, hogy hétfőn az egyik, szerdán meg egy másik orvosnak magyarázza el, hogy hol tart az állapota, épp milyen beutalókra, gyógyszerekre, bármire van szüksége? Még erősen gondolkodom azon, hogy egy betegjogi képviselővel megosszam-e ezt a jelenséget.
A keddi napra tervezett műtét előtti héten – már okosabban – ismét időpontot foglaltam tehát a laborvizsgálatokra (csak 8.45-re, így a nagy reggeli roham lement, mire odaértem), és az EKG-vizsgálatot is megszervezte nekem a barátnőm. A kötelező feladatok kipipálása után a férjemmel beültünk az egyik kedvenc éttermünkbe és ebédeltünk egy finomat, hiszen ki tudja, mikor lesz újból alkalmunk hódolni e szenvedélyünknek.
A műtét előtti pénteken elköszöntem a munkatársaimtól is, átadtam az aktuális feladatokat, és mindenki megölelgetett, várnak nagyon vissza.
Ha rajtam múlna….
Szombaton a gyerekeim szerveztek nekem figyelem-elterelő programot, együtt merültünk el a kedvenc regényem által ihletett, a középkori katedrálisok világát idéző szabadulószoba rejtelmeiben. Szuper program volt, nagyon élveztük.
De muszáj velük komolyan beszélni… Ez mindennél nehezebb. Mert persze, álljunk pozitívan ehhez a szörnyűséghez, és persze, meg fogok gyógyulni… De mi van, ha mégsem? Ha a műtét közben történik valami? Ha a műtét után? Ha a szövettan további bajt jelez, és a műtét nem elég? Ezek a kétségek hetek óta gyötörtek, és próbálok, próbáltam erős maradni, de ha nem osztom meg a szeretteimmel, engem agyonnyomnának. És fel is kell készülni mindig, minden eshetőségre, ezt általában is szem előtt szoktam tartani.
Én nem akartam nekik ennyi fájdalmat okozni! Hogyan védhetném meg őket ettől? Hogyan lehet erről beszélgetni azokkal, akiket az ember egész eddigi életében óvott? Hiszen most én szorulok az ő gondoskodásukra, de ez nem igazság, én vagyok felelős értük, nem ők értem! Ezt nagyon nehéz feldolgozni, elfogadni meg még inkább…
Eljött hát az a pillanat, amikor a férjemmel és a gyerekeimmel meg kell osztanom az egyik legsötétebb félelmemet, amiben feltehetően egyébként is osztoznak velem: ennek az egésznek lehet az a vége, hogy én meghalok. Vagy, hogy elvesztem az irányítási, önrendelkezési képességemet, még ha csak átmenetileg is. Ezt a kétségemet egy ügyvédnek is felvetettem, aki segített abban, hogy milyen módon lehet ilyen esetben előre gondolkodni, ha tetszik, végrendelkezni. Ezt tettem hát.
Csak azért sem hívom végrendeletnek. Tudom, hogy a jelentése ugyanaz, de számomra szebben hangzik: személyes testamentum. Elkészítettem hát, és csak remélem, mindenre gondoltam.
Ezen a szombaton tehát elmeséltem a gyerekeimnek és a férjemnek, hogy készítettem egy ilyen dokumentumot, amit a kolléganőim közül ketten – mint nem érintett felek – hitelesítettek, aláírva egy borítékban, digitálisan pedig a „felhőmben” kapott helyet, megmutattam nekik, hova kell nyúlniuk – remélhetőleg úgy 30 év múlva.
Amikor már nem Te irányítasz
Október 21. Hétfő. Szikrázó napsütés. Kis izgalom reggel, az autónk defektes lett és kereket kellett rajta cserélni, de ez is időre megoldódott. Csomag készen, indulhatunk.
Mikor az első műtét után sétálgattam a kórház folyosóin, felfedeztem, hogy vannak kis kórtermek, egy ággyal. Fogadott unokahúgomat kértem, hogy ha tud, szerezzen nekem egy ilyet, hogy egyedül legyek, így én sem zavarok mást a nyűgjeimmel és pihenni is jobban tudok, ha nekem sem kell alkalmazkodni máshoz. Szerencsém volt: kaptam egy önálló – mondhatni – lakosztályt: egyágyas, tágas, világos kórterem, saját zuhanyzóval, minikonyhával, televízióval.
Oké, az ellátás all inclusive, de mikor mutatják meg, hogy hol a wellness-részleg?
Indulás előtt még megreggeliztem, és milyen szerencse, hogy kértem a férjemet, hozzon nekem egy friss kakaós csigát a közeli pékségből, mert a kórteremben hamar kiderült, jó sokáig ez volt az utolsó étkezés, ami lecsúszott a torkomon.
Az üres húslevest már csak azért hozták be a nővérkék, mert megesett rajtam a szívük, ők már tudták, hogy még legalább 72 óra, mire rendes ételhez jutok majd.
Kaptam viszont desszertet: keserűsót, amit a leves után meg kellett innom egy pohár vízbe keverve. A hatásait nem ecsetelném, legyen elég annyi, hogy a délutáni programom biztosítva volt.
Minden nővér, aki a 8 nap alatt a szobámban járt, rendkívül felkészült, empatikus és kedves volt, ezért nem győztem nekik köszönetet mondani. Teljes szívvel rájuk bíztam magam és az ő munkájuknak, hozzáállásuknak és biztatásuknak köszönhetően nem hagytam el magamat egy pillanatra sem, mindezt igyekeztem mosolyogva tenni.
Este újabb kalandok vártak rám: a keserűsó hatását biztossá tettük egy alapos beöntéssel, kaptam egy branült a kézfejembe a másnapi műtéthez és a később adagolandó gyógyszerekhez és egy intim szőrtelenítést is…
Mondom, hogy all inclusive az ellátás! Magamtól soha nem borotváltam volna le azt a területet, és bár felkészültem az élményre lelkileg, elfogadtam, hogy a sterilitás miatt ez nagyon fontos művelet a műtét előtt, azért az utóhatásai okán sokáig szidtam ezt a pillanatot.
Hogy éjszaka biztosan pihenjek, be kellett vennem egy nyugtató gyógyszert, ami úgy fejbevágott, hogy a reggeli ébresztőig öntudatlanul aludtam.
Reggel fertőtlenítős zuhanyozással kezdtem a napot és vártam türelmesen. Kicsi lányom és barátnője megígérték, sőt ragaszkodtak hozzá, hogy velem töltsék a műtét utáni órákat, így hát elsősorban rájuk vártam, de én már tudtam, hogy előbb el fognak vinni a felettünk levő emeletre, mint ők beérnek. Lassan múltak a percek, de eljött…
… na nem a végítélet napja, de a műtősfiú (kb. 1,90 magas, tagbaszakadt, erős fickó, de igaz, neki emelgetnie is kell majd az én 90 kg-mat). És a pillanat, amitől – szemérmes nő lévén, - talán a legjobban féltem, és az utolsó, amit még önerőmből kellett megtennem: pucérra vetkőzni és vizslató szemei előtt befeküdni az ágyba.
Alaposan betakargatott és kitolta az ágyamat a kórteremből. Kissé kába voltam a nyugtatótól, de ekkor még nagyjából érzékeltem, hogy mi történik, végiggurított a folyosón, ki a hideg lépcsőházba, be a fémfalú liftbe, aztán hideg falak között egy hideg fényű terembe. Itt megkértek, hogy feküdjek fel a műtőasztalra, erre még emlékszem – és itt már mintha nem zavart volna, hogy tökmeztelen vagyok, tettem, amit mondtak, hiszen nem az én kezemben volt az irányítás… Nekem talán ez volt a legnehezebb az egészben, a dolgok már csak történtek velem. Elhelyezkedtem, az aneszteziológus orvos – kedves fiúarc – bemutatkozott, elmondta, mi fog velem történni – semmi sem maradt meg belőle, olyan távol volt minden – valahonnan meleg levegőt kezdtek el fújni rám és betakartak, ami jólesett abban a hidegben, még hallottam valamit arról, hogy elkezdték adagolni az altatót, az arcomra tettek egy maszkot – és filmszakadás.
A hang, amire magamhoz tértem, a kislányom hangja volt: „Anyukám”. Ha mondott is mást, nem emlékszem, ő állítja – és ezt írta a messenger-csoportoknak, akik várták rólam a híreket, - hogy elmosolyodtam.
Sok óra kiesett itt. Távolról éreztem, hogy sürögnek, forognak körülöttem, de hogy ki volt és mit csinált, arról nincs képem. Ha kértem, segítettek oldalra fordulni – ez azért még nem volt túl jó ötlet, hetek teltek el, mire az oldalamon is tudtam feküdni, - ha kértem, hoztak egy kevés vizet, vagy eligazgatták a belőlem kilógó három csövet, és valahogy felkerült rám a hálóingem is, de erről sincs semmilyen emlékem.
Aztán délután lett, a fejem egyre tisztább, már tudtam inni, viszonylag kényelmesen elhelyezkedni az ágyban. Mielőtt a lányok elmentek, kezem ügyébe tették a távkapcsolót és a telefonomat. A látogatási időben a férjem is bejött megölelni, de az emlékek itt még nagyon szakadozottak és homályosak, valószínűleg azt tettem, ami műtét után a legjobb: aludtam sokat.
Amikor az éjszakás nővér bejött, hogy éjszakára adjon fájdalomcsillapítót, megkértem, hogy segítsen felállni, mert úgy tudom, hogy mindenféle szempontból szerencsés, ha mielőbb kimászom az ágyból. Készségesen segített eltámolyogni a fürdőszobába, ahol kicsit felfrissítettem magam, fogat mostam és – bocs, - kiürítettük a katéteres zacskót, hogy legyen hely az éjszaka összegyűlő vizeletnek. Sajnos a cső még maradt.
Oké, első feladat teljesítve, a műtét estéjén kiszálltam az ágyból, kb. három egész métert már sétáltam is, éhen halás ellen itt a víz a szekrénykémen, de mi ez a borzasztó hányinger? Szerencsére az émelygésen túl nem lett baj, de így most inni sem merek annyit, mint eddig, pedig inni kell, sokat. Hát próbálkoztam. Egészen kimerített ez az esti kaland.
Éjszakára már nem kértem nyugtatót, figyelni akartam a testem jelzéseit. A katéter miatt pisilnem nem kellett – illetve csak nem éreztem, - így nyugodtan tudtam feküdni egész éjjel, és viszonylag sokat aludtam is, ezért másnap reggel már fitten ébredtem. A nővér jött reggel ellenőrizni az éjszaka kiengedett pisimennyiséget, elégedett volt, és ekkor már egyedül keltem fel és mostam fogat.
Nem is hinné az ember normál pillanataiban, hogy egy önálló fogmosás micsoda öröm!
Mivel azt már a műtét után elmondták, hogy az első napon enni még nem kapok, második napon is csak pépes ételt ehetek, kicsit elkeseredtem, mert ekkor már nagyon éhes voltam, mit volt mit tenni, ittam a vizet, hátha azzal becsapom kicsit háborgó gyomromat.
A katéter még délelőtt kikerült belőlem, így a következő izgalom az első önálló pisilés volt. Gratuláltam magamnak, és mivel folyamatosan ittam, ez a programpont ezen a napon elég sokszor lefoglalt. És ha már emiatt felálltam, hát elkezdtem egyre többet sétálni, először csak a szobában, később a közeli folyosón, aztán már a távolabb eső részeken is.
Egy élmény sétálni két dréncső és a végükön lifegő tartályok társaságában… Gyermekük születésének örülő apukák között… De nem érdekel, ha nem akarok további bajokat, muszáj mozogni, ha így, hát így.
A nővérek minden sétámon széles mosollyal köszöntöttek, megdicsértek, de enni sajnos nem adtak. Esténként elkezdték adagolni a vérhígító injekciót – kicsit csípett, - és az általuk „bélmozgató” névvel illetett, először szintén szuri formájában beadott gyógyszert. Szegény belek, nemigen volt bennük mozgatnivaló…
A második napon végre hoztak egy kis levest és – mint az oviban – tejbegrízt. A gyomrom elmondhatatlanul hálás volt a táplálékért, nemsokára újabb eredménnyel örvendeztetett meg a szervezetem, az emésztés végső fázisa is bekövetkezett. Mivel erről be kell számolni a viziten, nagyon vártam, hogy elmondhassam, de csalódnom kellett: csak azt értem el, hogy injekció helyett már tablettában kaptam a belek mozgatását segítő orvosságot. A negyedik napon azonban már szólnom kellett: biztos, hogy szükséges-e, ugyanis aznap már többször mentem, és nem biztos, hogy a hasmenés előidézése volt a cél.
A harmadik napon igazi csoda következett: reggelire kaptam egy egész pár virslit mustárral és zsemlével, ebédre pedig már ehettem egy kis csirkecombot. Mondjuk, mire megmelegítettem, rájöttem, hogy egyáltalán nem is kívánom.
Ezen a napon nagy öröm ért, az utolsó cső és tartály is kikerült belőlem, végre tudtam zuhanyozni és akadálytalanul mozogni. Délután olyan szépen sütött a nap, hogy a nővérek engedélyével a férjem kíséretében sétáltam egyet a kórház parkjában, mit mondjak, az a húsz perc nagyon kifárasztott, de jólesett!
A műtét utáni negyedik és ötödik nap kissé unalmas volt, hétvége lévén a kórházban nem volt nagy mozgás. A család meglátogatott, végre hoztak nekem egy jó kávét a gyerekeim – igaz, hogy a terveimmel ellentétben csak délután, ami miatt viszont éjszaka nem nagyon sikerült elaludni, - mindenkit meg tudtam végre ölelni, kötögettem, olvastam, rejtvényt fejtettem, és a kórházi wifi hálózat segítségével streaming sorozatot néztem.
Nyugodtan vágja hozzám bárki, hogy biztos nem vagyok normális, ugyanis épp „A rezidens” című szériára kattantam rá, a kórházban néztem meg az utolsó két teljes évadot.
Végre eljött a hétfő reggel, a műtét utáni 6. nap. Egy utolsó kötéscsere, sebellenőrzés, zárójelentés, a varratszedés időpontjának megbeszélése, és mehettem haza.
Amikor otthon gyógyulsz
Mert otthon gyógyulsz. Biztosabban és határozottabban, hiszen otthon a szeretet és az aggódás vesz körül, otthon minden érted van. És ezzel nem akarom lekicsinyelni a kórházi tündérkéim munkáját, hiszen tényleg mindent megtettek értem, ami szakmailag és emberileg lehetséges volt, de otthon - az otthon van.
A hazatérés némi kalanddal indult, hiszen a vérhígító injekciót további 20 napig kellett esténként beadni magamnak, viszont csak a harmadik gyógyszertárban sikerült beszereznünk a szükséges két dobozból legalább egyet. Megvettük a sebkötözéshez szükséges cuccokat is, és végre, jól kimerülve, irány haza.
Otthon a világ legdrágább kiskutyája, Centi tacskó várt, aki nem értette, hova tűntem napokra, és aki megdöbbenve tapasztalta, hogy alig találkoztunk újra, őt azonnal el is cipelték a közelemből, néhány napra a „testvéreihez” költöztettük, hiszen a ragaszkodó szeretetét ő leginkább ugrálással vagy a hozzám való bújással fejezné ki, ami viszont egy friss műtéti sebbel nem túl szerencsés. Néhány nap, kiskutyám, csak hogy kitapasztaljam, hogyan kényelmes otthon lennem, és hazajöhetsz…
A férjem nagyon jól főz, ennek most kimondottan hasznát vettem, hiszen a kórházban a dietetikus elmondta, hogy egy ilyen műtét után milyen étrendet érdemes követni, és az első volt az ajánlások között egy jó erős, zöldségekkel teli húsleves. A kórházból való hazatérésem utáni első ebéd egy csodálatos tyúkhúsleves volt tehát.
És a feladatok: gyakorolni a leülést, lefekvést, hogy a legkényelmesebb, mennyit tudok ülni, hogyan tudok kinyújtózni, mi a legjobb alvási pozíció (az oldalt fekvés még tényleg nem ment). Este pedig a rutin: zuhany után kötéscsere, vérhígító injekció. Ez utóbbiban kértem a lányaim és a férjem segítségét, nem baj, ha megtanulják, hogyan is kell ezt csinálni ügyesen, fájdalom okozása nélkül.
Az, hogy egyre könnyebben vettem az otthoni akadályokat, - hogy a hazatérésem utáni napokban már vállalkoztam kisebb sétára gyönyörű Wekerlénken az őszi napfényben; hogy ki tudtam ülni a kertembe a napon kávézni; hogy néhány nap után már tudtam annyi ideig állni, hogy elmosogathassak, bepakoljak egy mosást; - megerősítette bennem az elhatározást, hogy csak a legminimálisabb ideig maradjak betegállományban. Szerencsére a vezetőm nagyon pozitívan állt ahhoz a kérésemhez, hogy amint jobban leszek, szeretnék újra munkába állni, de a fizikai korlátok miatt csak otthonról, így tervezhettem az újra munkában töltendő napokat.
November közepétől, három héttel a műtét után végre újra beszélhettem és levelezhettem tehát az ügyfelekkel. A szellemi nihilt nagyon rosszul tűröm, már megnéztem egy csomó streaming-filmet, az angoltanuló applikációban minden listát vezettem, elkészült a kötött mellényem, ezért nagyon jólesett újra dolgozni.
Hányszor mondja pedig az ember, hogy milyen jó lenne már nyugdíjban lenni, vagy ha nem kellene annyit dolgozni, nem kellene olyan korán kelni… Hát tudjátok meg, igenis jó, ha számítanak rád a munkahelyeden, ha mással is el vagy foglalva, nem csak a saját állapotoddal. Persze, ehhez az is kell, hogy érezd magad legalább annyira jól, hogy dolgozni tudj.
Egyetlen dolog miatt várakoztunk csak: a szövettan eredménye még nem érkezett meg. Addig abban a hitben éltem, hogy a szörnyeteg kikerült a testemből, felépülök a műtétből és visszatérhetek a megszokott életemhez, két-három hét múlva már újra a kollégáim között lehetek és készülődhetek a közelgő karácsonyra.
És ezzel elkövettem a negyedik hibát. Legyünk optimisták és pozitívak, mondja mindenki, amikor az ember feje felett egy ilyen felhő kezd keringeni. Hát én igazán igyekeztem. Meggyógyulok, mondtam mindenkinek – és persze így lesz, csak ehhez, mint kiderült, kicsit hosszabb idő és több tennivaló vár rám…
Amikor a szövettan megérkezik
Egy ilyen betegség esetén sok mindenre kell várakozni. Beutalókra, vizsgálatokra, műtétre, felépülésre, eredményekre. Egy műtét után pedig az egyik legfontosabb, ami dönt a páciens további sorsáról, az a szövettani vizsgálat alapján készült lelet.
Amikor kijöttem a kórházból, még az orvosom is azzal biztatott, hogy nem látott semmi olyat a műtét során, ami miatt további kezelésekre lenne szükségem, mindent kivett belőlem, aminek nem volt ott helye, sőt, néhány egészséges szövetet (nyirokcsomókat) is, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy a rák nem törte át a méhfalat. Ez került a műtéti jegyzőkönyvbe és a zárójelentésbe is. A műtét során azonban kötelező mintát venni minden környező területről, és a patológusok ezeket a mintákat is górcső alá vették.
Amikor megérkezett a szövettani eredmény – ismét csak a felhőbe… - még én is azonnal láttam, hogy nem teljesen megnyugtató. Írtam egy sms-t a nőgyógyásznak és ismét a háziorvos barátnőmhöz fordultam, majdnem egyszerre hívtak vissza: sajnos tényleg csak részben sikerült, amit eddig tettek értem. A nőgyógyászati területről – méh, petefészkek, petevezetékek és a környező nyirokcsomók – sikerült eltüntetni a tumort, de annak fajtája annyira agresszív (szaknyelven „high grade”), hogy sajnos egy részen felrakódást találtak a hashártyámon, ami jelezheti további daganatos góc kialakulását. Ezt nagyon gyorsan kezelni kell, hogy ne tudjon terjedni és ne másszon szét az egész szervezetemben.
A szövettan utáni napon ismét érkezett az onkológiai javaslat és az onkoteam szakvélemény, pontosan azt írták bele, amit az orvosaim már jeleztek: kemoterápia és sugárkezelés is szükséges ahhoz, hogy a tumorkezdeményt vissza tudjuk szorítani.
Jézus, ez nagyon ijesztő! Azonnal a rémes, rákbetegekről szóló, általában romantikusnak szánt filmek képsorai kezdtek el peregni a szemem előtt, a klotyó előtt pihegő, hányástól kimerült szereplőkről, a kendőbe vagy sapkába zárt fejekről, a rémült barátokról, családtagokról – tényleg ez vár rám is? A bizonytalanság, a testem feletti irányítás teljes elvesztése nagyon megrémített. Komoly elhatározásra volt szükségem ahhoz, hogy kimondjam magamnak: mindent úgy fogok tenni, ahogy előírják, hiszen meg akarok gyógyulni. De egyáltalán: meg fogok gyógyulni? Meg lehet ebből gyógyulni? Vagy legjobb esetben is örök életemben csak éppen tünetmentes rákbeteg leszek? Millió kérdés cikázott a fejemben, és tudtam, szerencsés vagyok, hogy a barátnőm segített ezekre választ találni.
Amikor megkezdődnek a kezelések
A műtét utáni negyedik héten tehát újabb kalandokba kezdtem, jelentkeznem kellett a László kórház onkológiai osztályán. Az itt engem kezei közé fogadó, fiatal orvos alaposan átnézte a leleteket, korábbi papírokat és viszonylag gyorsan leszervezett nekem egy időpontot az Uzsoki utcai onkoradiológiára, mert sugárkezelés a pesti oldalon csak ott van. Megbeszéltük, hogy ha lemegy a sugárterápia, utána keresem meg ismét őt, mert a négy ciklus kemót itt fogom megkapni. Ez azt jelenti, hogy négy alkalommal kapok infúziós kezelést, közte három-három hét szünettel. Hát, ez nem kevés.
Másnap már az Uzsokiban találtam magam. A szintén nagyon fiatalnak tűnő doktornő azzal fogadott, hogy az esetem olyan egyedi, hogy több orvossal konzultált, mire megszületett a döntés: azon ritka kivételek közé tartozom, akik a sugárzással egyidőben, azzal kombinálva is kapnak kemoterápiás gyógyszert.
De jó nekem! Apukám sokszor mondta, hogy én semmit sem tudok egyszerűen csinálni, mindig a bonyolultabb utat választom… Hát, ezt most szívesen kihagytam volna.
Viszont: így legalább elég gyorsan hozzájutottam egy számomra biztonságot nyújtó menetrendhez. 27 alkalmas sugárkezelés vár rám, amelynek az első napján és a negyedik hetében egy újabb napon infúziós kemókezelést is adnak. A buli a következő hét közepén indul, addig van időm kicsit felkészülni, felerősíteni a szervezetemet.
Alaposan átnéztem az összes dietetikai tanácsot, mit szabad enni, mit nem ajánlott, milyen ételféleségekkel érdemes megelőzni a hányingert, a hasmenést, a rossz közérzetet. Azzal bátorítottak, hogy a hajam ettől a típusú kezeléstől még nem kezd el hullani, de azért megnézegettem néhány kendőajánlatot az interneten, mert úgy döntöttem, ha szükség lesz rá, nem parókát szeretnék, hanem kendőt viselek majd. Elhagytam a szódát (otthon évek óta ezt ittam, szerintem a szénsav a legjobb szomjoltó), mert a buborék most árthat. Mivel az elmúlt hetek idegességétől amúgy is fogytam valamelyest, eldöntöttem, hogy hetente ellenőrzöm a testsúlyomat, hogy nagyon sok most ne menjen le, annak ellenére, hogy fogynom igenis kellene (de azért ne így).
Aztán eljött az a szerda. Mivel kész laboreredményt vittem magammal, csak annyit kellett reggel várnom, hogy annak áttanulmányozása után a doktornő kiszámolja a számomra szükséges gyógyszermennyiséget. Megrendelte, és amíg a labor előállította – a gyógyszert ilyenkor beletöltik egy literes sóoldatos csomagba – addig a nővérek megszúrtak és elkezdték adagolni a kemó előtti, kötelező hányingercsillapítót. Mindezt egy kényelmes fotelokkal felszerelt, napsütötte kórteremben, megnyugtató hangon, a kényelmemre, jóllétemre való teljes odafigyelés mellett. Mire lement az első adag infúzió, szépen megtelt a szoba, hasonló sorsú, kezelésre járó betegtársakkal tudtam beszélgetni, ami szintén megnyugvással töltött el, nagyon sok kedvességet és jó tanácsot kaptam „kezdőként” ezektől a szintén nem könnyű helyzetben lévő betegtársaktól.
A gyógyszerek kb. két, két és fél óra alatt csöpögtek belém, ezután jött a másik „első”, a sugárkezelés. Sokan mondják, hogy milyen félelmetes, de nálam inkább kíváncsiságot váltott ki a technika, ami az emberi gyógyítás szolgálatában áll. Az asszisztencia – név szerint Andrea, Melinda és Gyuri – humorral és mosollyal oldják minden nap a feszültséget, ami a helyzetünket tekintve határozottan jólesik. Megnézhettem a monitorokat, a testem sugárkezelés alá vont területeinek röntgen- és CT-felvételeit, Gyuri pedig azt is elmagyarázta, hogyan működik az a nagy gép, amiből a sugarak érkeznek. Elmondták, hogy a képalkotó eljárások segítségével fizikusok tervezték meg az orvosi előírásoknak megfelelően, hogy mely területeket kell szabaddá tenni a sugárzás számára úgy, hogy az egyéb, sérülékeny szerveket megkíméljék. Beszéltek a várható mellékhatásokról is, és megegyeztünk abban, hogy az elkövetkező hetekben minden nap 10 óra tájban találkozunk. Így reggel alhatnék, ha tudnék, és a közlekedés is kisebb akadály, mint a kora reggeli órákban.
Aztán ott álltam a gép előtt. Adott egy sima felületű – mondjuk, - ágy, amire a lábtámasz felszerelése és egy saját kendő leterítése után kellett felfeküdnöm, az asszisztensek beállították a pontos helyzetet, majd annak érdekében, hogy ez később, a többi napon is gyorsan menjen, a kérdéses pontokat berajzolták a hasamon és a csípőmön sebészfilccel.
Most aztán vigyázhatok, hogy zuhanyozás és az ilyen esetekben kötelező bőrápolás közben ezt ne maszatoljam el, ez nem is olyan könnyű!
Amikor minden pozíciót beállítottunk, egyedül maradtam. A nagy gép elkezdett körülöttem forogni, érdekes élmény, biztos van, akinek kicsit – vagy nagyon is – félelmetes, én főleg kíváncsisággal szemléltem, ahogy körbejárt. Néha felvillant a sugárzást jelző piros fény és ehhez egy rekedt hang is társult, de néhány perc alatt vége lett.
Túl vagyok tehát az első, és talán a legnehezebb kezelési napon, hiszen ma mindenféle „jóból” részesültem. Félve figyeltem a testem visszajelzéseit, de egyelőre sem émelygés, sem egyéb panasz nem jelentkezett. Az utasításnak megfelelően alaposan bekentem hidratáló krémmel a kezelt bőrfelületet és ittam sokat, hogy a vesémre próbáljak ügyelni.
Ez utóbbi cél érdekében másnap egy sima, sóoldatos „átmosást” is kaptam, tehát újra a kemoterápiás kezelőben kezdtem a napot, hagyva, hogy egy liter sós víz átfolyjon az ereimen, kimosva a vesémből az ártó szérumokat. Ezután ismét irány a sugárkezelő.
Aztán az elkövetkezendő hetek hétköznapjain megismétlődött a ceremónia, napi rutinná vált a találkozó a sugárasszisztensekkel, az első kemó utáni héten ellenőrizte a doktornő a vérképemet, majd a közelgő ünnepek miatt némi csúszással megkaptam a második gyógyszeres kezelést és a vesevédő infúziót is.
Új év, új élet, - ez is következhetett volna, de csak a napi program ismétlődött szép lassan, és január második hetében végre úgy gondoltam, hogy nemsokára vége. De csalódnom kellett. A visszaszámolásból már csak három kezelés volt hátra (kedd, szerda, csütörtök), amikor kedden reggel, már nekivetkőzve a programnak, várakoztam a gépterem előtt, és beütött a mennykő…. Gyuri az előző hölgy kezelését próbálta befejezni, ám a monstrum nem engedelmeskedett. Már három asszisztens sürgött-forgott a számítógépek előtt, de a sugárnyalábok csak nem akartak előtörni az üveglap mögül. Néhány percnyi tétovázás után hazaküldtek, azzal, hogy holnap reggel felhívnak, ha a gépbe sikerül életet lehelni és folytathatjuk a kezelést.
Na, ekkor. Ekkor nagyon kiborultam. Hiszen már csak három kezelés lenne hátra, ha napokig tart megjavítani egy ekkora gépet, mennyit csúszik? És mennyit csúszik a további, László kórházban tervezett másik? Először fordult elő, hogy az autóba visszaülve kifordultam önmagamból, rám egyáltalán nem jellemző módon üvöltöttem, sírtam, én, aki általában visszafogott vagyok és nagyon türelmes… Mentségemre szolgáljon, borzasztóan elkeseredtem, hiszen megint azzal szembesültem, hogy semmilyen beleszólásom nincs a saját életembe…
Aztán a helyzet némileg javult, a keddi és szerdai kezelés kimaradt, és bár először úgy volt, hogy csütörtökön sincs gép, végül hívtak, hogy ha még délelőtt be tudok menni, akkor megoldják, áttervezték a kezelésemet egy másik monstrumra. Így újra volt perspektíva, a három hátralévő sugárzást letudjuk legkésőbb a következő hét elején.
De eljött a hétfő, az elvileg utolsó sugárkezelés időpontja. Kora reggel ott ültem a váróban, hiszen utána a doktornőnél is jelentkeznem kellett, hogy az elvégzett gyógyító folyamatokról elkészítse a zárójelentést. Azzal fogadtak, hogy ez a másik szerkezet sem akar elindulni, nem biztos, hogy érdemes várni, mert lehet, hogy nem javítható (az eredeti gépem alkatrésze ekkor – mint kiderült – a reptéren várta a vámolást, beszállítást, tehát annak a javítása még el sem kezdődhetett). Egy ideig, néhány betegtársammal együtt, várakoztunk, hátha találnak megoldást a mérnökök és az asszisztensek, sajnos nem így lett. Elkértem tehát a kezeléseket rögzítő papírkártyát, és átmentem a másik pavilonba, az orvoshoz. Gondoltam, egy életem – egy halálom, hátha ezt a legutolsó sugárzást már elengedik, így sem kevés mennyiséget kapott a szervezetem. És így lett: a doktornő megkegyelmezett, mivel esély sem látszott a napokon belüli helyreállásra, a maradék két sugárkezelő pedig hirtelen túlterhelt lett az átirányított páciensek miatt, ő is úgy látta, hogy tekintsünk el az utolsó néhány Gray-től. Megkaptam tehát az áhított „elbocsátó szép üzenet”-et, elköszöntem a hozzám mindig nagyon kedves egészségügyi személyzettől, és búcsút intettem az Uzsoki kórháznak.
Amikor újabb kalandok várnak
Még azon a héten, szerdán sorszámot húztam ismét a László Onkológiai osztályán. Eddigre már tudtam, mert telefonon érdeklődtem időpont ügyben, hogy a fiatal orvos, aki januárban fogadott, már nem dolgozik a kórházban, de azt elfelejtették mondani, hogy a kijelölt új doktornő viszont továbbképzésen van azon a héten, tehát nagyjából feleslegesen vagyok ott. Legközelebb a következő hét péntek délelőttjén tudok vele találkozni, mondták.
Oké. Akkor viszont most van némi szünet, hát vigyünk némi normalitást az életünkbe: felhívtam a főosztályvezetőmet, hogy vagyok annyira jól, hogy az orvosnál való bejelentkezés előtti napokban szívesen bejárnék az irodába dolgozni – három hónap után. Persze, mondta vezetőm bölcsen, ha szigorúan vigyázok magamra, maszk, fertőtlenítés. Hiszen ez elemi érdekem is!
És csodálatos volt. Persze imádok otthon lenni, és kiváltságos helyzetben voltam három teljes hónapig, hiszen a betegállományt leszámítva dolgozhattam otthonról, így nem éltem teljes szellemi nihilben, érezhettem, hogy számítanak rám és van feladatom. Mégis, amikor újra besétáltam a kollégák közé (először is, ennyi idő után maszkban is felismertek), és tudatosult bennük is, hogy nem csak belátogattam, hanem velük töltöm a következő néhány napot, annyi szeretetben volt részem, amit nehéz torok-elszorulás nélkül felidézni. Kicsit elfárasztott a mindennapos utazás, de az ügyfelek ugyanolyan telefonos kiszolgálásban részesültek, ha velem beszéltek, mint a régi szép napokban. Lubickoltam. Néhány napra nem a betegség uralta az életemet.
A megbeszélt pénteken – hosszas várakozás után, - végre találkoztam az új orvosommal. Megnyugtató külsejű fiatal hölgy fogadott, átnézte a korábbi leleteket, és beszélt hozzám. Hozzám beszélt. Kérdezhettem. Elmagyarázta. Megállapodtunk a következő hét egyik napjában, amikor belevágunk a kemoterápiába, és minden létező lehetséges rossz következményre felhívta a figyelmemet.
És akkor tele is lett a képzeletbeli gatyám… Jézus, ha csak a fele várható a mellékhatásoknak, akkor is úgy fogom érezni, hogy épp, hogy élek! A filmekből ismert, klasszikus hányás, hasmenés lesz a legenyhébb, ami vár rám, a hajam elvesztésénél nem az a kérdés, hogy bekövetkezik-e, hanem az, hogy mikor, emellett neuropátiás zsibbadás kézben, lábban, légúti tünetek, a fehérvérsejtek számának drasztikus csökkenése, még felsorolni is nehéz. Van, ami ellen lehet védekezni (jó barát marad a Lopedium és a hányáscsillapító gyógyszer), és van, ami ellen kevésbé. Az immunrendszer védekezőerejének (vagyis a fehérvérsejt-számnak) a visszaállítására otthon beadható injekciót kaptam (újra szúrhatom magamba, mint a műtét után, hurrá!). Nem mondom, hogy nem remegő gyomorral ültem be a kiválasztott napon abba a bizonyos – egyébként VIP mozikból ismerős – karosszékbe…
A kezelési rutin itt is hasonló az Uzsokihoz: a nap egy vérvétellel indul, egy gyors automata elemzés után az eredményt azonnal a kezünkbe nyomják és irány a rendelő, ahol a doktornő kiszámolja az aktuálisan beadható gyógyszermennyiséget. Ezután irány a kezelő, ahol – miután kényelmesen elhelyezkedünk, - az ápolók keresnek egy használható vénát, közben kedvesen elmagyarázzák, mire kell számítanunk, és amíg elkészül a személyre szabott koktél, elindul a menet. Először a várható allergiás reakciók miatt egy szteroid injekcióval kezdtünk.
Ennek jótékony hatásaként nemcsak majdnem a teljes kezelést, hanem majdnem a teljes napot is átszunyókáltam.
Utána jöhet a hányáscsillapítóval kevert sóoldat, majd az olajos emulziót tartalmazó első, később a pizsamás második gyógyszert tartalmazó flakon. A pizsama (egy zöld vászonzsák) nagyon mókás az infúziós zacskón, de már tudom, azért kell, mert a keverék fényérzékeny, így védik.
Lehet, hogy rám is pizsamát kell majd húzni egész nyáron, mert a nővér elmondta, hogy sajnos a fényérzékenység rám is kiterjed, ne nagyon menjek napra az utolsó kezelést követő hónapokban. Ujjé, Balaton és tengerpart!
Kb. négy-négy és fél óra alatt túl is voltam a koktéljaimon. Férjem jött értem, a nővérek a lelkemre kötötték, hogy főleg az első kezelés után ne sétikáljak még a kórház udvarán se egyedül, a kísérőm jöjjön be értem a váróba, úgyhogy ezt tettük. Jól voltam. Na jó, kissé kótyagos voltam a szteroidtól, de ezen kívül semmi extra hatás. Otthon egy nagy alvással kezdtem, és arra ébredtem, hogy éhes vagyok és sajtos, tejfölös tésztára vágyom, hát fogtam magam és megfőztem az ebédemet. Jól voltam. Meglepően jól. Volt étvágyam, tudtam inni és már az álmosság is elmúlt.
De a biztonság kedvéért cipeltem magammal mindenhová a lavórt…
És eljött az este, elaludtam ismét, és reggel azt tapasztaltam, hogy napok (hetek) óta nem aludtam ilyen pihentetőt. Jól voltam. Nagyon is. Már kevésbé voltam óvatos (nem cipeltem a lavórt), ettem, amit megkívántam és sokat ittam, mert mégiscsak így távozik belőlem a méreg, ami ugyan most gyógyít, de ettől még károsít is.
Hétvégén beadtam a csontvelőműködést serkentő injekciókat, és hétfőtől újra munkába álltam otthon. Nagyon vártam a kontroll laborvizsgálatot, hogy újra mehessek a kollégák közé, de első körben csalódnom kellett, a két szuri csak arra volt elég, hogy a fehérvérsejtek számát a minimum feléig tornázzák fel, tehát a doktornő előírása alapján újabb három injekció következett és egy kis hétvégi karantén, mert persze február lévén, tombolt az influenza- (és Covid-, és még ki tudja hányféle) járvány. Sokat pihentem, sétáltam, és némi fáradtságérzést és izomlázszerű combfájdalmat leszámítva semmilyen különösebb hatást nem éreztem.
Vagyis egyvalamit mégis. De ez nem a kemó után kezdődött, talán inkább csak felerősödött: a hajam egyáltalán nem volt a régi. De erről nemsoká…
A következő labor hétfőn már megnyugtatóbb eredményt mutatott, így – a főosztályvezetővel és a legközelebbi kollégámmal egyeztetve – a következő kezelésig ismét az irodában dolgoztam.
Amikor a hajad a tét
Sosem volt dús vagy szép a frizurám, ráadásul harmincéves korom óta őszülök, mostanra a színe is teljesen ezüst (bár többen mondják, hogy nagyon szép színű ősz), de most napról napra, hajmosásról hajmosásra, a kemó utáni második héten már óráról órára éreztem, hogy gyengül. Eleinte még nem maradt csomókban a kezemben, ahogy a témát feldolgozó filmekben látjuk sokszor, de egyre több szál vált meg tőlem. Az utolsó napokban már a „csomó-élmény” is bekövetkezett.
A fodrászommal már megbeszéltem, hogy amikor úgy látom, szólok neki, és jön a nullásgéppel, a kendő és a turbán a szekrényemben várakozik. A férjem milliószor elmondja, hogy pontosan ugyanígy fog szeretni haj nélkül is (az egyéb szőrvesztéseken még viccelődünk is), a kicsi lányom felajánlotta, hogy szolidaritásból ő is levágatja (megtiltottam neki természetesen, csodás göndör barna fürtjei vannak, más sem hiányozna még), mégis sokat tűnődöm azon, hogy viselem majd, ha eljön a pillanat. Mert eljön, lehet, hogy már nagyon is hamar.
Azaz, már el is érkezett. Ahogy a nagykönyv írja, az első kezelés utáni második héten már láthatóan fogyni kezdett a hajkoronám, a párnáim, a ruháim, minden, amihez hozzáértem, ősz hajszálakkal volt tele. Már nem mertem fésülködni, az utolsó hajmosás olyan volt, mintha megtéptek volna. A fodrásszal beütemeztük az estét, amikor megválunk inkább az egésztől.
És bizony, ezt most nehéz humorral kezelni. Szeretném, de nem megy. Az értelmem felfogja, hogy ez egy olyan következmény, amit a gyógyulás érdekében fel kell vállalni. De a szívem, a lelkem sír. Eddig, ha tükörbe néztem, nem láttam beteg embert. Jó, picit fogytam, picit sápadtabb vagyok, de a tükörből a megszokott önmagam nézett rám. Ami most vár rám, az már visszafordíthatatlanul, minden reggel, minden este, és ha olyan helyen vagyok, ahol tükör van, a nap bármely pillanatában szembesít azzal, hogy beteg vagyok. A betegségtudat fáj. Ezt eddig némi taktikával el tudtam kerülni, mostantól esélyem sem lesz rá.
A másik vetület a nagyvilág. Viszonylag sokan tudnak a történetemről, változó mélységben és változó mennyiségben. Viszont sokan nem. Az utcán szembejövő idegenek meg pláne nem. Nagyon félek a meglepődő, sajnálkozó vagy éppen szánakozó pillantásoktól, ha távolabbi ismerősök vagy vadidegenek meglátnak majd a kendőimben, és rádöbbennek, hogy ez miért van így. Vagy ott van a közösségi média, ahol egyébként nem sűrűn jelenik meg rólam fotó (sosem szerettem, ha engem fotóznak, ezért is lettem inkább én a fotós), de most hosszú hónapok jönnek, melyek alatt nehezen elkerülhető, hogy ne szerepeljek egy-egy családi képen vagy néhány – most még csak tervezett – kirándulásról, nyaralásról készített pillanatfelvételen. Hányan fognak kérdezni, megdöbbenni, aggódni, hogyan lehet ezt okosan kezelni?
Mindennek ellenére elhatároztam, hogy keményen és bátran fogom viselni. A folytatásban majd elmesélem azt is, hogy sikerült…
Február 13. Ezt a dátumot egy életre megjegyzem. Egész nap a torkomban dobogott a szívem, ha tükörben láttam magam, kis híján sírva fakadtam minden alkalommal. Szívszorongva vártam az este hét órát, amikorra Ildi, a fodrászom ígérte magát. Ezt a terhet senki másra nem tettem volna rá, Ildivel majd 25 éve ismerjük egymást, gyerekeink együtt voltak óvodások, azóta kezeli a hajamat, amit ő nem tud rólam, az nincs is. De miatta is nehéz volt a szívem, hiszen a szerelme épp hasnyálmirigyrákkal küzdött, és mint kiderült, éppen előző vasárnap vesztette el... Ő tudta, min megyek keresztül.
Amikor megérkezett, leültünk kicsit beszélgetni és előkészítettük a terepet. De aztán én kértem, hogy essünk túl rajta, beszélgetni utána is tudunk. A férjem és a fodrászom, szerencsére mindketten nagyon életrevaló, humorral megáldott emberek. Ez aznap este nagyon kellett. Arra készültem, hogy bőgni fogok, üvölteni, de nem így történt. Amikor a hajnyíró hideg fémlapja belevágott a már nagyon is sanyarú frizurámba, csak a férjem biztató szemeit láttam magam előtt és Ildi finoman simogató kezét éreztem a fejbőrömön. Ennek köszönhetően nemhogy nem sírtam, hanem még nevetni is tudtam a kopaszságommal kapcsolatos poénokon. Aztán rendeztünk egy kis divatbemutatót, felpróbáltam az összes itthon lévő kendőt és a turbánt, mit hogy kössek, mi áll jól, egyáltalán, milyen lesz a kinézetem az elkövetkezendő hónapokban. És nem volt borzasztó, amit láttam. Talán nem nagy ár azért, hogy teljesen felépüljek.
Amikor a vágás és a próbák után leültünk tovább beszélgetni, a férjem megkínálta Ildit egy pohár itókával, és egy jóféle pálinkára esett a választásuk. Ekkor azért megkérdeztem az én drágámat: ugye, a jövőben nem csak úgy tudja elviselni a látványomat, hogy előtte megiszik egy szíverősítőt?
Szóval ezen a nehéz napon is túl voltunk, jött az első nyilvános megjelenés: a kollégák között is fel kellett vállalni. A hideg miatt a tömegközlekedési eszközökön még sapkát viseltem, így nem volt feltűnő a változás, de az irodában nem lehetett elbújni a meleg fejfedő alá, és most is meggyőződtem arról, hogy micsoda csodálatos csapatban dolgozom: minden kollégám egyenként dicsérte meg az éppen viselt turbánomat, kendőmet a következő napokban. Nagyon hálás vagyok ezért a rengeteg szeretetért!
Amikor folytatódik a kezelés
Hamarosan elérkezett a második kezelés ideje, - nem mondom, hogy nem féltem ettől is legalább annyira – megtűzdelve azzal, hogy az előző alkalomból tanulva már 6.40-kor ott álltam az épület előtt, csak éppen -7 fokot mutattak a hőmérők és az időjárásjelző appok.
Egy óra múlva azonban már a kezelőteremben voltam és két fantasztikus, figyelmes nővér elő is készített az újabb infúzióra. Emlékezve a korábbi alkalom álmosságára, át is engedtem magam a szunyókálásnak, így viszonylag hamar eltelt a következő négy óra, és mehettem haza. A szörnyű és aggodalmat keltő mellékhatásokból most sem éreztem semmi mást a már ismerős „izomlázon” kívül, így ettem, ittam és pihentem sokat, a lábfájdalmat masszázzsal (Isten áldja meg a férjem jó erős kezét) és fájdalomcsillapítóval kezeltem.
Hétfőtől ismét home office, majd pénteken a már rutinszerű vérkép-ellenőrzés, ami mindent rendben talált, így újabb néhány napra bejárhattam a kollégák közé, az irodába. Mivel ekkor már megmutatta első jeleit a tavasz is, végre el tudtam kezdeni kijárni és dolgozgatni a kertbe is, ez pedig igazán sokat adott hozzá, hogy jól érezzem magam.
A harmadik és a negyedik kezelés gyakorlatilag pontosan ugyanígy zajlott le, közben szunyókáltam, utána pihentem, és szerencsére továbbra sem volt gond a gyomrommal, bár nem kívánok azóta sem sokat enni, azért folyamatosan töltöm a tápanyag- és vitaminraktáraimat.
A márciusi kezelés után sajnos jelentkezett a doktornő által előre jelzett végtag-zsibbadás, azt tapasztaltam azonban, hogy a masszázs, a mozgás és az orvos által ajánlott idegvédő kapszula elviselhetővé teszi azt az esténkénti 1-2 órás kellemetlen zsibongást a lábfejemben. Nem sokkal később beszereztem egy profi lábmasszázs-gépet is, napi kétszer akkor is használni fogom, ha ez az egész elmúlik.
A harmadik kezelésnek azonban lett egy kellemetlenebb következménye is: a vérszegénység. A hemoglobin szintem a műtét előtti 166-os értékről (nőknél 120-155 között normális) márciusra lecsökkent 100 közelébe, de ami ennél is nagyobb gond, hogy ezen belül az oxigén szállításáért felelős trombocitaszám a normál érték alsó határának a felére esett vissza. Ennek eredményeként bármibe fogtam, nagyon gyorsan elfáradtam, hamar le kellett ülnöm, vagy eleve ülve kellett elvégeznem bizonyos munkákat. Nehezemre esett bejárni az irodába, vagy hazajutni, mert kifulladtam a lépcsőn az aluljárókból felfelé igyekezve. Nagytakarítást terveztem tavaszra, mert ősszel elmaradt a műtétem miatt, de ehhez is kérnem kellett a kisebbik lányom segítségét, egyedül nem tudtam vállalni.
De megcsináltuk! Húsvét előtt ragyogott a lakás! Köszönöm, Kincsem!
A rossz véreredményeket látva vaskúrába kezdtem, és az következő labor alapján úgy tűnt, elindultam a javulás útján.
És végre-végre-végre! Elérkezett a negyedik, utolsó kemoterápiás kezelés. A doktornővel megbeszéltük, hogy a következő lépés a CT vizsgálat, erre meg is kaptam az időpontot. Ennek eredményével vár vissza májusban.
És most, hogy túl vagyok az összes ajánlott kezelésen – sugárterápia, kemoterápia, - megtettem mindent a gyógyulás érdekében, beszedtem az összes vitamint, odafigyeltem az étkezésre (bár ezt eddig is így tettem), nincs más hátra, mint fohászkodni…
Fohászkodni azért, hogy mindez, amit átéltem tavaly augusztus vége óta, váljék egy rossz álommá… Azért, hogy megfeledkezhessek az egészről (bár tudom, hogy az utánkövetés miatt erre esély sincs)… Azért, hogy visszanőjön a hajam… Azért, hogy a környezetemben senkinek ne kelljen átélni még csak hasonlót sem…
Tehát: ha van ott fent valaki, aki hallja, amit nem mondunk ki hangosan, aki vezeti az emberi jóság könyvét, aki tehet azért, hogy mindez így legyen, kérlek Téged, hogy teljesítsd a kéréseimet! Hiszek abban, hogy elég jó ember vagyok hozzá, hogy meghalld a szavam, és a jövőben is csak ezt ígérhetem.
Elérkezett az április végére tervezett CT vizsgálat. Mivel a lakásunkhoz közel van az egyik helyszín, ahová a kórház betegei számára időpontot foglalnak, korai érkezéssel abban bíztam, hogy gyorsan végzek majd, mint októberben, de nem így történt. A bejelentkezés után nem sokkal megjelent egy úr, egy műanyag kancsóval és egy pohárral kezében, mint mondta, hozott egy kis vendégmarasztalót. Az őszi alkalommal csak intravénásan kaptam kontrasztanyagot, így meglepett, hogy itt a vizsgálat előtti másfél órában el kellett fogyasztanom azt a rengeteg vizet. Ízéből ítélve valami édeskés anyaggal töltötték fel, nem volt kifejezetten rossz, de éhgyomorra és a vizsgálat miatti normál stresszhelyzetben egyáltalán nem esett jól.
A kimenetről nem is beszélve, egy óra alatt több mint egy liter víz azért másféle kellemetlenséget is okoz…
10 óra előtt nem sokkal azután végre bekerültem a CT gépterembe, ahol a vízzel kínáló szívélyes úr más módon is próbált elszórakoztatni, nagyon jó humora volt, így legalább oldotta a feszült hangulatomat. A helyzet már ismerős: a nagy fehér karika, amelyen át tologatják az ágyat, amin fekszem, most vegyen levegőt, tartsa benn, most lélegezhet… Néhány perc és szabad voltam.
Most jöhet az izgalom: meglesz-e az eredmény a május 9-re tervezett orvosi kontroll előtt, hiszen csak akkor lesz értelme odamennem a doktornőhöz, ha már kezemben az eredmény.
Szerencsére legalább az egyik tényező miatt nem kellett izgulnom: alig két nappal a vizsgálat után a felhőben volt a CT eredménye. Persze azonnal megmutattam orvos barátnőmnek, aki megerősítette, amit laikusként én is kiolvastam - ki szerettem volna olvasni - belőle: nincs áttét, nincs kóros elváltozás, rendben vagyok. Remélem, - és addig nem is kiabálom el, - hogy az onkológus doktornő is ezzel a biztató mondattal enged majd utamra a kontrollon.
Amikor eljön a győzelem napja
Május 9. A győzelem napja, ugye, így tanultuk történelemből.
Soha nem fogom elfelejteni ezt a napot. Az agyamba ivódott minden pillanat, onnantól, hogy kiszálltunk a kicsi lányommal az autóból, odáig, hogy visszaültünk. A kórház folyosójának ismerős illata. A fények. A májusi napsütés. A fel- és alá siető ápolók mosolya. A vérvételi fotel bőrfelületének kényelmetlen érintése. A pult felett vibráló képernyő új sorszámot hívó erős csengése. A doktornő puha léptei, ahogy – pont az én sorszámom előtt – elhagyta a szobát egy megbeszélés miatt.
Amíg várakoztunk, mondtam Lillának, hogy nézze meg jól az előttünk elhaladó ápolókat, mindegyik legalább egyszer megszúrt már az itt töltött órák alatt. Szinte rutin: ha belépsz azon az ajtón, azonnal valaki a véredet akarja…
Nagyon izgultam. A vérképemről készült táblázat már a kezemben volt, megnyugodva vettem tudomásul, hogy a laborértékeim meseszerű javulást mutattak a korábbiakhoz képest, a hemoglobin érték és a trombocitaszám is felkúszott az elfogadható értékhatárok közé. A fejemben ott volt a barátnőm által adott megnyugtatás.
De én mindezt az onkológustól akartam hallani…
Nos, 100%-os garanciát nem kaptam. Ezt a harcot most megnyertem, a meccs jelenlegi állása 1:0 a javamra, győztem. Legyőztem.
Ám ez a frányaság visszatérhet. Áttétet képezhet. Megjelenhet bárhol és bármikor újra. Ennek ellenőrzéseképp, hogy ha jönne, azt időben észrevegyék, az első években negyedévenként fognak képalkotó vizsgálatokat végezni, júliusban MRI, aztán felváltva CT és ismét MRI és ismét CT… Plusz a doktornőhöz is el kell jönnöm majd minden képalkotó vizsgálat után. Plusz a nőgyógyászhoz, szintén negyedévente egyszer.
Szoros utánkövetés vár tehát rám, a doktornő azt mondta, csak így lehet elkerülni, hogy – amennyiben újból megjelenik, - nagyobb bajt okozzon. Sajnos semmilyen javaslatot nem tudott adni arra vonatkozóan, hogy hogyan előzzem meg, mivel elsősorban genetikai és a stressz által okozott betegségről van szó az esetemben. Persze, mozogjak (fogyjak le), étkezzem egészségesen, és úgy általában vigyázzak magamra.
Nos, így nem lesz könnyű. Bár valóban – mondjuk ki – kövér vagyok, én sokat mozgok, hiszen reggelente legalább másfél km-t gyalogolok, a kertben órákat dolgozom, hajlongok, ültetek, gereblyézek, metszek, gyomlálok. Ha víz közelébe kerülök, úszom, ha erdő közelébe kerülök, túrázom. Az étkezésemre évek óta nagyon tudatosan figyelek, rizs és krumpli helyett zöldköret, több szárnyas, mint marha és sertés, sok fehérje, sok tejtermék, némi édesség, de nem hegyekben… Négy éve tartom az 16:8-as időszakos böjtöt, tehát csak délelőtt 11 és este 7 óra között étkezem. Tavaly májusban belefogtam a kalóriaszámlálásba is, egészen a műtét előtti napokig figyeltem arra, hogy kevesebbet vigyek be, mint amennyit elégetek (egészen sikeres volt, a két módszerrel együtt kb. 7 kg-ot fogytam). Ezeket a bevált szokásokat persze most, hogy a szervezetem regenerálódni kezdett, újból felveszem, de ezen kívül mit tehetek még? Általános immunerősítésként orvos barátnőm vitaminokat ajánlott, ezt is be fogom tartani. De hogyan zárjam ki a stresszt? Hogyan cselezzem ki a genetikát?
Amikor egy kicsit átgondolod, ami történik
Egy kicsit most hadd foglalkozzak azzal, ami bennem zajlik. Mindig is elég tudatos voltam, néha talán nagyon is, de egy ilyen betegség hallatán sok mindent kell átgondolni, elővenni, félretenni, hátrahagyni, hát én is ezt tettem.
Ami így, a kalandok - remélhetőleg vége felé - legnagyobb félelemmel tölt el, az az, hogy – bár mindenki a pozitív hozzáállásra biztat, - szinte a legvégéig minden esetben a rosszabb forgatókönyv valósult meg. Valami folyamatábra-szerűségen ezt így tudnám lerajzolni…
|
Ami történt (-)
|
Ami lehetett volna (+), de nem lett
|
|
a rendellenes vérzés felfedezése, első orvosi vizsgálat
|
|
|
|
a javasolt küret kitisztítja a területet és vége
|
|
rossz diagnózist adó szövettan, javaslat: méheltávolító műtét
|
|
|
|
műtét laparoszkóppal (2-3 nap kórház)
|
|
műtét laparotómiás, vagyis hasfelmetsző módszerrel (8 nap kórház)
|
|
|
|
a szövettan eredménye a tumor eltávolítását mutatja,
|
|
a szövettan további atypusos sejteket mutat olyan területen, mely nem volt látható sem a korábbi CT-n, sem műtét közben, tehát
|
|
|
további kezelésre van szükség,
|
|
|
mind a sugár, mind a kemoterápia kell a biztonság kedvéért,
|
|
|
de az esetem olyan egyedi, hogy az egyébként szokás szerint nem kombinált kétféle kezelést nálam együtt kell alkalmazni,
|
|
|
|
lefut normál időben a sugárkezelés,
|
|
elromlott a gép, sőt a második gép is, így csúsztatva kaptam egy alkalommal kevesebb kezelést.
|
|
|
És amikor végre a történtek is pozitívak (+)
|
|
a négy kemó után már kimondhatom, hogy jól bírtam, nem volt hányás, hasmenés, kezelhető mellékhatásokkal megúsztam, remélhetőleg hosszú távon is így marad,
|
|
úgy tűnik, hogy a CT vizsgálat és az onkológus szerint is eltűnt a szörnyeteg,
|
|
az utolsó kezelés után egy hónappal határozottan nőni kezdett az új hajam.
|
No, és akkor most beszéljünk arról a sokat hangoztatott pozitív hozzáállásról.
Én tényleg.
Meg akarok gyógyulni.
Meg fogok gyógyulni.
De akkor miért van, hogy a gödör, amelynek az alján állok, egyre szélesebb szájú? Hogy egyre távolabb vannak tőlem mindazok, akiket a gödör szélére hívtam, hogy fogjanak meg, ne húzzon le a mély? Miért látok az orvosaim szemében is olyan fényeket, amelyek arra engednek következtetni, hogy az esetem sokkal bonyolultabb, mint amire első percben gondolhatnánk?
Szóval mostantól, ha még egyszer valaki azt mondja nekem, hogy gondolkodjak pozitívan, fenntartom magamnak a jogot arra, hogy egyszerűen fenékbe rúgjam. Érthető?
Emellett azonban nagyon sok jó történt velem az elmúlt hetekben. És ez fontos számomra, hiszen oroszlán csillagjegyűként nagyon sokat érnek a szememben a pozitív visszajelzések.
Jó és szerethető embernek tartom magam, igyekszem mindenkihez kedvesen viszonyulni, érdeklődni az épp aktuális élethelyzete iránt, ha sikerül, számon is tartom, hogy kinek épp mi zajlik az életében. Eddig is tudtam, hogy sokan kedvelnek, sokan figyelnek rám.
De ami most történik, az mindezt annyira kézzelfoghatóvá tette, hogy az már hihetetlen. Elsősorban a saját családomnak tartozom hálával. A férjem minden pillanatban mellettem áll, ott van velem a rendelőkben, fogja a kezem, főz nekem és elvégzi helyettem vagy segít nekem elvégezni mindazt, amit én most csak korlátozottan tudok, pl. segít a kertben, ami még télen is nagyon fontos számomra. A gyerekeim – az első ijedtség után – nagyon felnőtten viselkednek, ellátnak mindenféle földi jóval, ha kell, elvisznek a kezelésekre, itt vannak velünk sokat, ami biztos, hogy az én állapotomban határozottan segít, hiszen azok között lehetek, akiket a legjobban szeretek ebben az univerzumban. A szüleim féltenek és aggódnak értem és ennek hangot is adnak. A tágabb család is sokat érdeklődik, mindenki felajánlotta a segítségét, rengeteg hasznos tanácsot kapok (nem is fogom mind megfogadni), és ugyanez igaz a közelebbi és távolabbi barátokra, és nem utolsósorban a kollégáimra, akiknek nem győzök elég hálás lenni mindazért a jóságért, amit kapok. Nagyon szívmelengető ennyi szeretetet kapni, és arra ösztönöz, hogy ígéretemnek megfelelően mielőbb a gyógyulás útjára lépjek.
Átgondoltam, hogy vannak-e az életemnek olyan részei, amelyek nehézséget okoztak, fejtörést, stresszt, nyomást. Találtam néhány olyat, melyet le tudtam tenni. Remélem, ezzel is előrébb jutok a rák leküzdésében, hiszen – bár konkrét okot nem neveztek meg, - biztos számít, ha ezentúl kevesebb aggódást engedek meg magamnak.
Itt állok most tehát, a kezelések – és az ezzel járó nehézségek – végén, tudva, hogy vannak dolgok, melyektől meg kell szabadulnom, és érezve, hogy mennyien szorítanak/imádkoznak/mantráznak az én gyógyulásomért, hála tölt el mindezért és a betegség mellett is nagyon boldog vagyok, mert olyasmit kapok, ami keveseknek adatik meg. Ezzel együtt tudomásul kell vennünk, hogy ennél a betegségnél – bár nagyon kell a pozitív hozzáállás a gyógyuláshoz, - a legnehezebb egyfolytában a jóra gondolni.
És mindebből mi a tanulság? Nincs tanulság… Leírtam a történetet és reménykedem, hogy itt véget ér és soha többé nem kell folytatnom. Nekem segített kiírni magamból, segített feldolgozni, segített a saját, betegséggel kapcsolatos érzelmeimet rendezni. Naivitás lenne azt kívánni, hogy soha, senkivel ne történjen hasonló, mert fog. Úgy tenni, mintha velem sem történt volna meg, mert megtörtént és akár folytatása is lehet, ezt is tudomásul kell venni.
De a csuda vigye el: olyan jó élni! És olyan jó abban reménykedni, hogy ez az élet még sokáig folytatódik!
Ezt kívánom mindenkinek szeretettel.
